2009. 12. 15. 11:49
elmentünk Kaposvárra, azzal a szent céllal, hogy levizsgázzam angolból, hozzunk néhány tojást (130at konkrétan) és beugorjunk anyósomékhoz Y ottfelejtett kulcsáért. aztán, hogy az egészből mi lett... no erről fog szólni most ez a történet.
mikor már hazafelé tartottunk tojással megrakodva, elkezdett havazni. csak remélni tudtam, hogy otthonra is jut egy kevés, és már éppen az első havas képeket, sétákat, no meg persze blogpostot tervezgettem, mikor Szigetvár után néhány száz méterrel olyan élmény ért, amit senki másnak nem kívánok.
a jeges-havas út miatt nagyon lassan mentünk, mégis, mikor ki akartunk kerülni egy nagyobb szemetet az úton (Gábor messziről azt hitte döglött állat) megcsúszott az autó, nem tudta már visszakormányozni. mint egy megkergült szánkó, csúszkáltunk cikk-cakkban az úton, míg teljesen meg nem pördültünk. visszafordult az autó Szigetvár felé (már a menetirány szerinti oldalon), de annyira becsúsztunk az árokba, hogy amint megállt a kocsi, rögtön fel is borult.
nem tudom miként lehetne szavakkal leírni ezt az egészet... láttam magunkat kívülről, ahogy becsúszunk az árokba, és valami fura megérzés miatt azt is tudtam, hogy biztosan fel fogunk borulni. de amikor mégis megtörtént... az valami iszonyú volt. tudtam, hogy Gábor nincs bekötve. ez a mániája, utálom miatta, de sosem köti be azt a kurva övet. és végtelennek tűnő idő telt el az első (majd a második, harmadik, sokadik) "jól vagy, ugye, jól vagy?!" kérdésem és az ő első igene között. féltem, hogy megsérült, féltem, hogy beszorultunk, és hatványozottan féltem a hülye amerikai filmek által belémoltott borulásos-robbanástól, főleg, hogy amint fixálódott az autó hanyattfekvésben, rögtön elborított mindent a benzinszag. ott ültem, az ülésbe szorítva (viva la biztonsági öv!), fejem körül tojástartók, üvölt a zene (ezt amúgy - tök fura, hogy ilyen helyzetben erre is figyel az ember - rögtön ki is kapcsoltam amint megálltunk), érzem a benzingőzt, és látom a pasit magam mellett mozdulatlanul. belevésődött ez a pillanat a fejembe, és akárhányszor csak beugrik az egész (és most még baromi gyakran beugrik) ez a kép villan elém. pedig néhány másodperccel utána már nem szólt a zene, Gábor tudatta velem, hogy egyben van, és elkezdtük szisztematikusan megoldani a helyzetünket. megpróbáltam kinyitni az ajtómat, de a domboldaltól nem tudtam, Gábor akkor már mondta, hogy az övé sem nyílik. ekkor kezdtem el keresni a telefonomat, ki kellett jutnunk onnan. de szerencsére két másodperccel később már kifeszegette az ajtót, én félretoltam a fejem alatt tanyázó tojásokat, kikötöttem magam, és mentem utána. irreálisan kicsi résen másztunk ki. nem is értem, hogy sikerült ott kiférni a pufimellényemben, de kinn voltunk, méghozzá épen és egészségesen, még a ruhánk se szakadt el.
mire kimásztunk a partoldalra, már álltak meg az autók, véleletlenül pont arra járt egy rendőr is, aztán nem sokkal később egy mentő. mindenkivel közöltük, hogy a sokkon kívül nem esett semmi bajunk, a rendőrt pedig megkértük, hogy hívjon egy autómentőt.
furcsa volt. furcsa volt ott kinn állni a fagyban, és nem csinálni semmit, azok után, hogy majdnem meghaltunk. próbáltam feldolgozni a kisebbfajta csodát, amiben részünk volt, de tenni is akartam valamit. jobb dolgunk nem lévén elkezdtük számba venni az értékeket. rögtön, amint kimásztunk a kocsiból (tehát közvetlen azelőtt, hogy rám tört volna az adrenalin felszívódását követő pánik) megkérdeztem, hogy a pénze megvan-e, megnéztem a saját cuccaimat, és mire aput hívtam (ez még mindig a cselekvési kényszer okán történt) már azért áldottam a sorsot, hogy terveinkkel ellentétben mégsem hoztunk magunkkal kutyát...
végül egy órát vártunk az autómentőre, ez idő alatt pedig sorra vettük mi kár érhetett, hogyan lesz tovább. míg első körben totálkárt jósoltam az autónak, második szuszra már elkezdtünk bízni benne, hogy talán mégis menthető. aztán persze sajnáltam azt a 130 tojást is, illetve azon voltam, hogy amint talpra áll az autó, ki kell venni a kesztyűtartóból az indexemet. aztán jött az autómentő, megfordította a kocsit, és kiderült, hogy egyetlen üvege sem tört be, pedig tetőablakos! csak az indexbúra ment tönkre, illetve a bal oldala behorpadt, de ha nem viszünk el magunkkal borulás közben egy táblát is, valszeg külsérelmi nyomok nélkül megúszta volna. hihetetlen. még továbbá hihetetlen, hogy szállítmánynak sem lett baja, leszámítva a benzinszennyezést...
összegezve tehát: kisodródtunk, felborultunk, DE nem lett baja sem nekünk, sem a kocsinak, és még a tojásoknak is csak alig!!! pedig azok benn voltak a visszafordításkor is. természetesen tört össze belőle, de 20nál több nemigen, és annak is a javát meg tudtuk menteni kutyakajának. még további huszat le kellett mosni mosogatószerrel, mert kissé átáztatta a benzin, egyéb kár nincs. az autót otthon sikerült beindítani, most szellőztetem, mert kurva büdös, aztán apu szerint elég lesz egy gyertya pucolás, és üzemképes lesz. egy szó, mint száz: hihetetlen.
itt ülök, egyben, épségben, és próbálom kiírni magamból a sokkot, ami tegnap ért. majdnem meghaltunk. és nem csak úgy majdnem, hogy éppen átfutottam egy kocsi előtt a zebrán, vagy fél méterrel mögöttem zuhant le egy vastag ág a fáról, nem... ez más. itt konkrétan megtörtént velünk egy olyan dolog, amiben mások, méghozzá sokan, meghalnak, de legalábbis megsérülnek. Gábort valószínüleg a kormány mentette meg. ő esett nagyobbat, mivel az én oldalam felőli tengelyen fordultunk, ha nem lenne ennyire közel a kormány a hasához, és nem szorította volna az ülésbe, talán rögtön nyakát szegi.
nagyon sok szerencse ért minket aznap. hogy nem jött éppen szembe senki, hogy eleve lassan mentünk, hogy megállt az autó, mielőtt felborult volna, és hogy legalább az egyik oldai ajtó kinyílt...
Mónival sokszor beszélgettünk ilyen dolgokról, hogy mi miért történik, és mennyiben tudja irányítani az ember a sorsát. Jettánál is sokszor éreztem azt, hogy "na, most tutira bevetette magát az őrangyala", mikor valami olyan stiklit csinált, és igen, nap mint nap rákoncentrálok, hogy ne érje őket semmi baj. és nem tudom, hogy honnan nézzem ezt az egész esetet...
kegyes volt velünk a sors, hogy ilyen hihetetlenül jól megúsztuk, vagy épp ellenkezőleg - hisz ha egyáltalán nem csúszunk meg, még ennyi sem történt volna.
