2010. 02. 24.
ma vittem ki Dimit először úgy, mint kaukázusit. csak ő volt velem, senki más. végigsétáltunk a falun és vissza, nem volt hosszú túra, ám annál fontosabb. ma vittem őt először Szulejom pórázával (a nyakörv még nem jó rá), és ma vittem ki először az utcára csak őt, egyedül. eddig is voltak persze önálló sétái, de akkor vagy elengedve volt a mezőn, minimális ingerek közt, vagy apjával és velem anyuék háza körül. most viszont csak ketten voltunk, és az utca, az ő összes standard ingerével: autók, gyalogosok, ugató kutyák. no nem egy metropolis a miénk, de azért a fejlődő kutyalélek felmérésére pont alkalmas.
bár méretre még csak Murphy magasságánál tart, mégis most éreztem Szuli halála óta először azt, hogy egy rendes méretű kutya jön mellettem. Jettából a mai napig hiányzik az a tömeg, a szilaj erő, az a megfoghatatlan valami, ami miatt annyira nagyon jó kauval sétálni. a testbe öltött büszkeség, méltóság, bátorság... és a tudat, hogy hozzám tartozik, én viszem őt. Dümdüm alig múlt négy hónapos, de már meg tudta adni nekem ezt az érzést, ami már nagyon régóta hiányzott.
nos, persze még közel sem ugyanaz, mint Szulival, és nem is várom... tudom, hogy nem lesz olyan már soha többé. de alakul a gyerek, és már most teljesen más, mint a többi kutyával. egyrészt jó elnézni a melák, szőrös testét, ahogy serényen csóvál a farka, figyel jobbra-balra, és két lépésenként feltekintget rám. mosolyog a szeme, szinte sugárzik az egész kutya. buflák valója pedig lendületesen jön velem, előre. a kizárólagos balra tartást leszámítva (amit - ha jó ha nem - igyekszem belenevelni minden kutyámba) már nem sok mindent kell tanulnia. apró pöccintésre reagál, és egyáltalán nem húz.
és a lényeg, amiért szükségesnek éreztem a különfoglalkozást, hogy nem volt már annyira őrült az ugató kutyákkal sem. sajnos első néhány alkalommal sikerült úgy kivinnünk a többiekkel, hogy az egész utat a háztól a rétig (ami csak 200m) végigüvöltötték. pontosabban csak Jetta és az ő hatására Dimmu. ennek a feltuccolt idegállapotnak hála a Timiékkel közös séta során közvetlenül a mezőre érkezés után neki is akart menni Dashingéknek... aztán mostanra már túl vagyunk néhány "kutyaovin" (azért az idézőjel, mert nem kutyaoviban voltunk, csak a kertvárosi kutyafutin), ahol mintaszerűen viselkedett az idegen kutyákkal, a pánikom tehát alábbhagyott. aztán azóta igyekszünk őt (és Ozzyt) társaságba vinni minél többet, szerencsére panaszkodnivalóm azóta sincsen. a mai nap pedig biztosított arról, hogy még a standard utcai viselkedését illetően sincs minden veszve. ahogy a kiugató kutyák között mentünk szépen lassan elvesztette az önbizalmát. nem volt ott a hiperideges Jetta, hogy túlüvöltsön mindenki mást, csak engem látott, és én bizony magam voltam a megtestesült semlegesség. mikor a második kört mentünk így, terápiás jelleggel, már egyre többször ugrált körbe engem két morgás között, erősködve hogy ugyan csináljak már valamit... aztán a végére úgy tűnt biztosítani tudtam róla, hogy a világon senki nem törhet az életünkre, felesleges ezen aggódnia.
boldogan és elégedetten zárjuk hát a napot, és már alig várom a holnapot, hogy újra kivigyem őt egy ugatós túrára.
(Jetta - miután rávilágított, hogy a szögessel a nyakában is tud ordítani - három napja megkapta újra a haltit. most az új lázadási tervén gondolkozik)
